Atalanta-lepke
(Vanessa atalanta)
Szeretem a lepkéket. Majdnem úgy, mint a madarakat. Elnézem őket, amint tarka tündérek módjára libegnek, csaponganak a rétek felett, az erdőszélen vagy a kertek virágágyai körül. Lepkék és madarak nélkül szegényebb, üres lenne a határ.
Gyermekkoromban, ma már szégyellem, néha lepkehálóval szaladtam utánuk. Igaz, nem akartam feltűzni egyet sem, soha nem volt lepkegyűjteményem, csak éppen szerettem volna még közelebbről nézegetni, csodálni őket. De amikor nagybátyám egyszer elmagyarázta, mennyire sérülékenyek ezek a könnyed röptű, szép rovarok, milyen könnyen jön le szárnyaikról a hímpor az emberi ujj talán gyengédnek gondolt, mégis oly durva érintésére, örökre félretettem a lepkehálót. De továbbra is csodáltam őket. Napsütötte márciusi napokon a tavasz egyik első jeleként a bokrok között libegő citromlepkét, az ugyancsak áttelelt, korán ébredt nappali pávaszemet, a trópusokat idéző fecskefarkú lepkét vagy a nyári estéken az illatozó petúniákat látogató és kelyhükből kolibrik módjára szívogató szendereket.
Már akkoriban észrevettem, hogy egyik legszebb pillangónk, a fekete, fehér és piros színekkel ékes Atalanta-lepke mennyire ragaszkodik egy-egy kiválasztott területhez. Naponta megjelentek félárnyékos revirjeikben, ahonnét a közeledő idegen lepkéket nyomban elkergették. Egy furcsa tulajdonságukra azonban csak jóval később felnőtt, sőt, már őszülő fejjel figyeltem fel. Vízparton ültem, amikor mellém szállt egy ilyen gyönyörű pillangó. Szárnyait szélesre tárva sütkérezett, majd egy idő után elrepült, de nyomban vissza is tért. Ezúttal a másik oldalamra ült egy nagy lapulevélre. Lehet, hogy ez valamiféle felszólítás volt, hogy tűnjek el birodalmából, de nem vettem tudomást róla, maradtam. Sőt, hirtelen ötlettől vezérelve, csak úgy kísérletképpen, feléje nyúltam. Mutatóujjammal lassan közeledtem hozzá, és vártam, hogy felröppenjen. A lepke azonban nem mozdult. Széttárt szárnyakkal süttette magát, amikor pedig a fejéhez értem, pödörnyelvét kissé kinyújtva "tesztelgetni" kezdte az ujjamat, majd engedelmesen rálépett. Ott ült az ujjam hegyén, és hagyta azt is, hogy lassan felemeljem. Közelről ha lehet még szebb volt, színei szinte lángoltak a napsütésben. Akkor azt hittem, csupán véletlen volt az egész, talán egy öreg, életunt lepkével találkoztam, innét a feltűnő szelídség. De azért kíváncsi voltam, és kipróbáltam később is Kőszeg környékén, Gemencen és a Badacsony-hegyen. A lepkék pedig valamennyien ugyanúgy viselkedtek. Kíváncsian vizsgálgatták a lassan közeledő emberi ujjat, és hagyták ráültetni magukat. A badacsonyi lepkéről fénykép is készült, amely egyik könyvem hátulsó borítóján egyfajta bizonyítékként nyilvánosságot is kapott. Próbálkoztam más fajokkal, kardos- és bogáncslepkével, rókalepkével és a kis boglárkalepkékkel, de egyikük sem volt hajlandó erre a mutatványra.
Az Atalanta-lepke egyébként is érdekes rovar. Melegkedvelő, májusban érkezik dél felől, és ettől kezdve viszonylag gyakran látható. Nyári napokon a hullott gyümölcsöt szívogatja. Kitűnően repül, melegebb időjárás esetén egyes példányok akár a sarkkörön túl is eljutnak. Nálunk egy vagy két nemzedéke fejlődik. Petéit a csalán leveleire rakja, sárga tüskékkel ékes hernyói ott fejlődnek, és a csúcsleveleket összeszőve bábozódnak be. Atalanta-lepkékkel egészen októberig találkozhatunk, ezt követően indulnak útnak a meleg Dél felé.
Schmidt Egon
Fotó: Bécsy László |
AJÁNLOM AZ OLDALT
